Lena az erdőben ült. Az erdőben, ami nem is volt igazán erdő, csak egy nagyobb facsoport egy lakott terület közepén. Széles utak határolták, és a járművek hangja is beszűrődött, de nyugodt volt, annyira, hogy egy kicsit Lena is megnyugodhasson. Nem teljesen, csak annyira, hogy ne essen össze és fakadjon sírva. A fák olyan hangulatot árasztottak, mint egy erdő Szlovákiában, ami még élt az emlékeiben, és bár régen volt, tisztán emlékezett még a fák ágain átszűrődő fényre, a tiszta levegőre, és arra, amit ott érzett. A két erdő vagy a fák, igazából semmi nem hasonlított, csak a hangulat, ami az egyikben természetesen megvolt, a másikra pedig Lena erőltette rá. Mert emlékezett még a hosszú sétákra, mikor újra és újra végigjárta a fák között letaposott keskeny utacskát, emlékezett a madarak csicsergésére, a természet tisztaságára, a fák zöldjére. Erre akart emlékezni, mert ez szép volt, mert ez számára a tökéletességet jelentette, mert abban a pillanatban ez volt az, ami mosolyt csalhatott volna az arcára. Akkor is szüksége volt arra a mosolyra, ha az csak a boldogság egy silány utánzata, akkor is, ha csak egy maszk, amit a külvilágnak mutat. Szüksége volt rá, mert félt összetörni a világ szeme láttára. Félt bízni az emberekben. Persze erre minden oka meg is volt, hiszen rengeteget csalódott más bennük. De aznap nem akart gondolkozni. Semmin, főleg nem szomorú dolgokon. Nem akart érezni semmit, nem akart rossz dolgokra emlékezni, csak lenni. Létezni anélkül, hogy bárkinek is az útjában lenne, anélkül, hogy ki kelljen mutatnia az érzéseit, anélkül, hogy... élne.
Próbálkozása ellenére ez nem sikerült. Ahelyett, hogy hamis mosoly telepedett volna az arcára, hogy megtévessze a környezetét, egyszerűen sírva fakadt, csendben, de elég keservesen ahhoz, hogy az emberek megsajnálják. Mivel a fák között bujkált, senki nem vette észre, szerencsére, hiszen az érzés, amit legjobban utált az, ha sajnálják. De a könnyekkel eszébe jutott minden, és abban a pillanatban egy kicsit sajnálta, hogy nincs ott valaki, akinek a vállán kisírhatja magát, aki megpróbálja vigasztalni. Mert nem volt senki. Ez nem abban az értelemben értendő, hogy nem volt ott senki, azon a helyen. Azt jelenti, hogy nem volt senkije, legalábbis ő így érezte. A testvérére vigasztalás szempontjából nem számíthatott, a szüleire még annyira sem, és a barátai.... hát ha jobban belegondolunk, nemigen voltak barátai. Azok, akik a barátainak mondhatták magukat, azon kevesek, akiket szeretett, messze voltak tőle. Abban a pillanatban, mikor mindennél nagyobb szüksége lett volna egy segítő kézre, egyedül maradt.
A kezével törölte le a könnyeit, és vagy elfeledkezett a szemhéját sötétítő fekete festékről, vagy csak nem érdekelte, mert már úgyis elmosódott a könnyektől.
Sikítani volt kedve, hogy a környezete megtudja, hogy hogy érzi magát, de nem tette. Nem tette, mert nem lett volna értelme, hiszen ki is foglalkozott volna vele? Abban a pillanatban, abban a sorsdöntő pillanatban más nem biztos, hogy le tudta volna küzdeni a fájdalmát, de Lena pontosan ezt tette. Nem volt egyszerű, de ő ilyen volt. Ha csalódott mindig újra kezdte, mert tudta, hogy a csatát nem szabad feladni. Tudta, hogy bár elesett, fel kell állnia, mert ez csak egy próba volt az élettől. Nem csak ezt kell túlélnie.
És bár nem volt boldog, magára erőltette azt a bizonyos hamis mosolyt, letörölte az arcáról a könnyeket, kilépett a fák közül. Idővel meglátta a fényt, ami beszivárgott a rossz dolgok erdején keresztül, megtanult örülni neki, megtanulta, hogy hogyan kell elviselni a legnagyobb fájdalmat mosollyal az arcán.
Nehezen, de megtanult megbízni azokban az emberekben, akik megérdemelték.
És idővel az a hamis mosoly igazivá vált.
